Sarló-kalapácsos jelképek és osztályharcos üzenetek is feltűntek a kolozsvári Pride-on készült fotókon. Egy jogvédő rendezvényen ez önmagában is erős politikai állítás, Romániában azonban különösen érzékeny történelmi kérdés: az ország több mint négy évtizeden át élt kommunista diktatúrában, politikai börtönökkel, a Securitate megfélemlítő gépezetével és elhallgattatott áldozatokkal.
A kolozsvári Pride-on készült fotókon több transzparensen is feltűnt a sarló-kalapács, méghozzá kifejezetten osztályharcos üzenetek mellett. Az egyik felirat azt hirdette: „Queer rights need class war” – „a queer jogokhoz osztályharc kell” –, a másik pedig azt: „No queer rights without class war”, vagyis „nincsenek queer jogok osztályharc nélkül”.
A kérdés nem az, hogy ki vonulhat fel, és nem is az, hogy valaki egyetért-e a Pride céljaival. A kérdés az, hogy egy szabadságjogi tüntetésen mennyire vállalható egy olyan ideológia jelképe, amely Romániában évtizedeken át éppen a szabadságot, az emberi méltóságot és az alapvető jogokat tiporta el.
A Cluj Pride idei programjáról szóló román beszámolók szerint a rendezvénysorozat június 15. és 21. között zajlott, a menet pedig a kolozsvári Főtérről indult. Vagyis nem egy zárt, belső eseményről van szó, hanem a város egyik legfontosabb közterén zajló nyilvános felvonulásról.
Romániában a kommunizmus nem távoli, könyvtári fogalom. A kommunista rendszer kiépülése a második világháború utáni évektől 1989 decemberéig határozta meg az ország életét; a hivatalos történeti feldolgozásban is 1945–1989 közötti korszakról beszélnek, vagyis több mint négy évtizedes történelmi tapasztalatról.
Ezért a sarló-kalapács Romániában nem ártatlan dekoráció, nem nosztalgikus grafikai elem és nem lázadó divatkellék. A jelképe mögött ott vannak a politikai börtönök, a Securitate, a kitelepítések, a megfigyelések, az elkobzott vagyonok, a megtört családok, az elhallgattatott egyházak és a megfélemlített társadalom.
Az IICCMER ma is a romániai kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozik, és a politikai foglyok nyilvántartásáról is adatbázist vezet. A Sighet-emlékhely pedig kifejezetten annak állít emléket, ami a kommunizmus alatt Romániában és Közép-Kelet-Európában történt.
Különösen erős a kontraszt, hogy Románia jogrendje külön szabályozza a fasiszta, legionárius, rasszista vagy xenofób szervezetek, jelképek és propaganda tiltását. Az OUG 31/2002 erre külön jogi keretet ad, miközben a kommunista jelképek esetében nincs ugyanilyen általános tiltás.
Ez teremti meg azt a furcsa közéleti helyzetet, amelyben egyes totalitárius jelképek használata egyértelműen jogi és társadalmi tabu, míg a kommunista jelképek sokszor „aktivista esztétikaként” vagy „radikális baloldali üzenetként” jelenhetnek meg a köztereken. Pedig Románia történelmében a kommunizmus nem kevésbé volt valóságos elnyomás. Nem elméleti vita volt, hanem államrend, amely börtönökkel, titkosszolgálattal és félelemmel tartotta kordában az országot.
A mostani képek éppen ezért túlmutatnak egy Pride-felvonuláson. A probléma nem az, hogy valaki jogokat követel. A probléma az, amikor a jogkövetelés mellé egy olyan ideológia jelképei kerülnek, amely maga is jogfosztásra, erőszakra és politikai megtorlásra épült. Szabadságról beszélni totalitárius jelképekkel minimum súlyos történelmi vakság.
Az „osztályharc” kifejezés sem semleges Romániában. A kommunista rendszer éppen az „osztályellenség” elleni harc nevében bélyegzett meg, üldözött, zárt börtönbe és tett tönkre embereket. Földbirtokosokat, papokat, értelmiségieket, parasztokat, politikai ellenfeleket, vállalkozókat és egyszerű családokat lehetett ellenségnek nyilvánítani. A volt romániai kommunista börtönök UNESCO-várományosi dokumentációja is külön utal arra, hogy a rendszer az osztályharc jelszavára hivatkozva alkalmazott társadalmi szélsőséget, megfélemlítést és megtorlást.
Egy jogvédő rendezvény hitelességét sem erősíti, ha közben olyan jelképek jelennek meg rajta, amelyek mások számára nem felszabadulást, hanem elnyomást jelentenek. A sarló-kalapács a romániai kommunizmus áldozatainak családjai számára nem „forradalmi romantika”, hanem egy rendszer emblémája, amely embereket tett földönfutóvá, börtönzött be, hallgattatott el vagy tört meg egy életre.
Természetesen néhány transzparens miatt nem lehet egy teljes felvonulást vagy minden résztvevőt kollektíven megbélyegezni. De az sem megoldás, hogy a kommunista jelképek megjelenését automatikusan elintézzük azzal: „fiatalos aktivizmus”, „radikális üzenet” vagy „politikai performansz”. Egy olyan országban, amely 1989-ben véres fordulattal szabadult meg a diktatúrától, a kommunista ikonográfia használata nem lehet puszta esztétikai kérdés.
A román társadalom egyik nagy feldolgozatlan problémája éppen ez: a kommunizmus bűneiről sok szó esik emléknapokon, intézetekben, múzeumokban és történészi munkákban, de a közéletben a jelképei még mindig gyakran következmények nélkül jelenhetnek meg. Mintha a diktatúra csak egy kellemetlen korszak lett volna, nem pedig emberek százezreinek sorsát meghatározó állami erőszakrendszer.
A kolozsvári fotók ezért kényelmetlen kérdést tesznek fel: lehet-e szabadságjogokról beszélni úgy, hogy közben az elnyomás egyik legismertebb jelképe ott van a transzparensen? Lehet-e emberi méltóságot követelni úgy, hogy közben egy olyan ideológia nyelvét használjuk, amely emberek méltóságát taposta el?
Erre nem elég annyi válasz, hogy „ez csak egy jelkép”. Romániában a sarló-kalapács nem csak jelkép. Történelmi seb. És ha egy szabadságjogi tüntetésen jelenik meg, akkor nem felszabadító üzenetet hordoz, hanem azt mutatja, mennyire könnyen válhat az emlékezet nélküli radikalizmus önellentmondássá.
A szabadság nem attól lesz erősebb, ha egy másik elnyomó rendszer jelképeivel próbálják megtámogatni. Éppen ellenkezőleg: attól lesz hiteles, ha következetesen elutasít minden totalitárius örökséget. A kommunizmus Romániában nem dekoráció, nem poén és nem ártatlan mozgalmi kellék. Egy diktatúra emléke. És ezt Kolozsvár főterén sem kellene elfelejteni.
